- Mondd meg a barátodnak, hogy csirkepaprikást csináltam nokedlivel, de tegnapról maradt még sárgaborsó-főzelék bélszínrólóval, ha szereti - mondta anyám, amikor egy angol barátom járt nálunk látogatóban. Magyarázat helyett inkább felemeltem a fedőt, és megmutattam a barátomnak, mik közül választhat. Ez azért van, mert nyelvtanár létemre nem tudok rendesen angolul? Aligha. Csakhogy anyám rátalált a nyelvtanárok rémálmára, az elmagyarázhatatlan dolgok legelmagyarázhatatlanabbikára: az ételnevekre.
A „csirkepaprikás”, a „nokedli” és a „bélszínróló” Magyarországon gyakran használt szavak: köznevek, amikkel mindennap találkozunk, olyanok, mint a „váza”, az „asztalterítő” vagy „vizsga”. Az, aki nem beszél idegen nyelveket, és nem élt huzamosabb ideig külföldön, sokszor nem hiszi el, hogy éppen ezeket, a legköznapibb ételneveket a legnehezebb elmagyarázni, lefordítani pedig végképp lehetetlen. A sárgaborsó-főzelék megértése egy külföldi számára leküzdhetetlen problémát jelent, a bélszínrólót pedig talán már Kolozsváron és Újvidéken sem értik. Miért van ez így?
Vannak ételnevek, amik magukért beszélnek, átláthatók. A sajtos szendvics és a hagymaleves pirított zsemlekockával minden magyarul beszélő számára viszonylag magától értetődő: a sajtos szendvics nyilván kenyeret és sajtot tartalmaz, a hagymaleves pedig hagymából készült leves. De egyes átláthatatlan elnevezések (nokedli, lecsó, fasírt, slambuc) még csak nem is utalnak arra, mit rejtenek. A „lecsó” annak a magyarul tudó külföldinek, aki sosem evett, lehetne gyümölcs vagy ital is, a slambuc pedig még sok magyar számára is rejtélyesen hangzik.
A rossz hír az, hogy nem csak a magyar ételeket lehetetlen sokszor elmagyarázni idegen nyelven, a külföldi étlapok is jelentős fejtörést okoznak. Az ételnevek java része idegen nyelveken sem átlátható. Hiába várjuk, hogy a római, sevillai vagy moszkvai étlapon „burgonyagombóc”, „rizs tengeri állatokkal” vagy „káposztaleves” szerepeljen, gnocchit, paellát és scsít fogunk találni helyette. Minden nép másként főz, és éppen a legjellemzőbb ételekre használnak saját elnevezést, amit külön meg kellene tanulnunk. De sokszor még így is lefordíthatatlanok. A sushi jobb híján magyarul is sushi, nem pedig halas rizsgombóc. De a név nem mindig honosodik meg; a szótárak ilyenkor félmegoldásokat találnak, például „sour cream”-nek nevezik a tejfölt; de hát az, hogy savanyú krém tejszín, még nem biztos, hogy sokat mond egy külföldinek. Meg nem lehet, hogy a kefírt is nevezhetnénk így? Mindkettő savanyú krém tejtermék.
Végül „hamis barátok” is aknamezőre vezetik a nyelvtanulót: a tortilla Spanyolországban krumplis, sült tojáslepény, Dél-Amerikában palacsintaszerű tészta; a mi puddingunk mindig édes és krémszerű, az angoloké, ha black pudding, akkor hurka; és az olasz maccheroni ugyan tészta, de nem makaróni, mert azt máshogyan hívják.
Mi a tanulság? Ha magyar ételek nevét kell idegen nyelvre fordítanunk, törődjünk bele, hogy sokszor nincs tökéletes megfelelő. Külföldön pedig ne szégyelljük, ha nem értjük az étlapot, hiába van akár akármilyen nyelvvizsgánk. Kérjünk inkább valamit, ami jól hangzik, vagy mutogassunk, az is a nyelvtudás része.
Nemrég érte el a Facebook az 1 milliárd felhasználót. Van, aki csak naponta egyszer néz rá a legfontosabb történésekre, és van aki egész napját Facebook-országban éli. Így van, ez már egy jó nagy ország.
Vannak szavak, amiknek a helyesírását sokan és folyton elrontjuk. Az egyik ilyen legelterjedtebb szó a muszáj. (Egy kis kitérő erejéig jegyezzük meg, hogy a muszáj a német muss sein-ból származik - így már logikusabbnak hangzik, hogy j-vel és nem ly-vel kell írni.)
