Ha nyelvet tanulunk, szinte mindennapos az a (kudarc)élmény, hogy beszéd közben egy adott szó nem jut eszünkbe. Ilyenkor a tanítványaim gyakran magukat hibáztatják, legszívesebben a falba vernék a fejüket, s miután megtudják, melyik szót keresték, azt dünnyögik, hogy: de hát ezt ismerem! vagy: de hát vagy húszszor láttam már leírva! Pedig legtöbbször teljesen természetes jelenség áll a dolog háttérében:
- előfordulhat, hogy valami hirtelen blokkolja az agyat – ami bárkivel (még egy nyelvtanárral is!) előfordulhat, hiszen olykor magyarul sem jut eszünkbe egy szó.
- gyakran pedig az adott szó csak a passzív szókincsünkben van benne, az aktívban nem.
Mindenkinek van aktív és passzív szókincse, méghozzá minden nyelven, amin (egy picit is) beszél, vagyis az anyanyelvén is. Az aktív szókincsükbe azok a szavak vagy kifejezések tartoznak, melyeket képesek vagyunk magunktól kimondani, például a csatorna, a beképzelt és a dumál. A passzív szókincsükbe pedig azok a szavak tartoznak, melyeket sosem mondunk vagy mondanánk ki, viszont hallva vagy olvasva értjük őket. Ilyen lehet például az eszkimócsók, a kikupálódik és a fickós. (Ilyen lehet, vagyis előfordulhat, hogy némelyik olvasónk épp ezekkel a szavakkal fekszik és kel, tehát ezek a szavak az aktív szókincsük részét alkotják.) Kézenfekvő, hogy a passzív szókincsük nagyobb: sokkal több szót ismerünk, mint amennyit használunk!
Az aktív és a passzív szókincsünk természetesen folyamatosan változik, köztük nagy az átjárás. Ha például valaki elkezd Jókai-olvasókörbe járni, könnyen lehet, hogy passzív szókincséből az aktívba vándorol a hagymázos önkívület és a pallér. Sőt egyes tanulmányok szerint van szunnyadó szókincsünk, ami teljesen logikus: aligha hiszem, hogy valaki úgy érezné, ne tudná a kakis pelenka vagy a büfiztet szavakat kimondani, ellenben szinte biztos, hogy ha nincs éppen kisgyermeke, nem használja sűrűn ezeket a szavakat.
Nincs ez másként idegen nyelven sem. Nem érdemes tehát bosszankodni azon, hogy egy adott nyelven lényegesen nagyobb a passzív, mint az aktív szókincsünk. Ez olyan lenne, mintha azon gyötrődnénk, hogy miért van tíz ujjunk vagy miért nő haj a fejünkön (legalábbis egy darabig). Így, ilyen „gazdaságosan” van a rendszer kitalálva – ha a túlélő szintet nézzük, feltétlenül szükségünk van a víz, a fizet és a szép szavakra, de (amennyiben nem mi vagyunk Lady Gaga színpadépítő munkásai) mi szükségünk lenne arra, hogy mikrofonállvány? Ha mégis életmentőnek bizonyulna a szóban forgó tárgy, még mindig körül tudjuk írni.
Arra pedig, hogy milyen módszerekkel növelhetjük aktív szókincsüket, és hogy mekkora szókincs kell bizonyos nyelvi szintekhez, később még visszatérünk.
Novella: azt hinnénk, hogy a novella szó angolul is novel, de VIGYÁZAT! WARNING! Az angol novel szó regényt jelent, és a magyar novella megfelelője pedig a short story. Ezekkel a hamis barátokkal azért kell vigyáznunk, hogy nehogy nagyotmondónak gondoljanak minket. Képzeljük csak el, azt akarjuk elmesélni, hogy tegnap elolvastunk két Tolsztoj-novellát, és azt mondjuk: Yesterday I read two novels by Tolstoy - külföldi barátunk hitetlenkedve csóválja majd a fejét, és azt kérdi: Igazán? És melyiket? A Háború és békét és az Anna Kareninát? 
