Érdekes végiggondolni, hogy amint a zenei stílusok és írók, úgy a tanult nyelvek is divatba jönnek, majd kimennek a divatból. Mindennek azonban évtizedekig tartó hatása van egy ország lakosainak nyelvismeretére, valamint azt is megmagyarázza, hogy miért németül és franciául beszél a nyolcvanéves budapesti értelmiségi néni, miért pötyög olaszul a ma negyvenes, kétgyerekes anyuka, és miért tartja egy egész generáció sértésnek, ha megkérdezik, tud-e oroszul. A nyelv olyan, mint a halásznadrág, hol divatos, hol pedig egyáltalán nem.
A ma aktív generációk szinte teljes egésze a második világháború után kezdett nyelveket tanulni. 1949 őszétől lett kötelező az iskolai orosztanulás, ami azzal járt, hogy az egyéb idegen nyelvek nagy mértékben háttérbe szorultak. Az iskolán kívüli nyelvoktatás mint megvásárolható, piaci szolgáltatás gyakorlatilag megszűnt, az induló tanfolyamok ára, minősége, színvonala nem a vásárlói igényeken, hanem állami döntésen alapult. Az oktatáspolitika kifejezett igénye lett a nyugati nyelvek - angol, francia - elnyomása; több szerencsével járt a német, amely iránt az érdeklődést könnyen meg lehetett magyarázni a szocialista blokkon belüli magyar-NDK-barátsággal. A nyugati nyelvek tanulása csak a következő évtizedekben, kiskapuk segítségével - szakköri, tagozatos formában - vált szélesebb körben elérhetővé, ekkor is csupán második nyelvként.
Az 1980-as évek eleje azonban enyhülést hozott, és megjelentek az első magán nyelviskolák. Céljuk kimodatlanul a nyugati nyelvek iránti, az orosz egyre nagyobb fokú elutasítása nyomán kialakuló igény kielégítése volt. Teljeskörű statisztikák ebből az időből nem állnak rendelkezésre, de bizonyos, hogy a legnépszerűbb nyelvek közé tartozott a német: Ausztriába már vízum nélkül lehetett utazni, és az NSzK gazdasági vonzereje sem volt elhanyagolható, valamint ekkor még aktív volt az a nagyszülői generáció, aki a világháború előtt megszokta, hogy az idegen nyelv nem más, mint a német. A németet jócskán lemaradva követte az angol. Ekkoriban még nem volt egyértelmű, hogy az angol csakugyan világnyelv-e, és ha igen, miért lenne hasznosabb egy magyar diák számára, mint a földrajzilag közelebb beszélt német. Földrajzi - és tradicionális - okokból volt népszerű a francia, és ekkor lendült fel az olasz is: a Vespáján Toto Cutugnót fütyörészve berobogó sármos digó képe elsősorban a nők szívét dobogtatta meg, és az olaszos könnyedség a szürke kádári Magyarország tökéletes ellenpontjaként csábító menekülési lehetőséget kínált a mindennapokból.
Az 1990-es évek elején megszűnt a kötelező oroszoktatás, ami ettől hatalmas pofont kapott: a korábbi sok százezer tanulót 1990-ben mindössze 257 önkéntes tanfolyami résztvevő váltotta fel. (Az orosz gyűlölete egészen a 2000-es évek elejéig megmaradt, amikor az orosz a kisebb idegen nyelvek iránti érdeklődés hullámában újra, ezúttal egy sokkal kisebb réteg érdekődését kielégítve visszatért.) Az angol átvette a vezető szerepet a némettől. A 90-es évekre egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ha valaki csak egy idegen nyelvet beszél, annak az angolnak kell lennie, és az angol nyelvű zenék könyű elérhetősége,valamint az internet 1997-99 körüli tömeges elterjedése erre a trendre még jobban ráerősített. A német hasznossága divatossággal már nem párosult; tanulói elsősorban hasznossága miatt választották, de a francia is ott maradt a háttérben, szerényen, de nem visszahúzódva.
E sorok írója már saját nyelvtanári tapasztalatából tudja, hogy a következő nagy változást a 2004-es EU-csatlakozás körüli nyelvtanulási eufória hozta el. Végre kézzelfoghatóvá vált a legális külföldi munkavégzés lehetősége; ez tömegek számára tette értelmezhetővé a holland-, a portugál- vagy a svédtanulás értelmét. Manu Chao, a divatos latin-amerikai irodalom, valamint a válság előtti egészségesnek tűnő hispán gazdaság ereje felfuttatták a spanyolt is, ami a csajok új kedvencévé vált a dallamos olasz helyett. Új szereplőként jelent meg az arab és főleg a kínai, elsősorban azok szemében, akik nyelvismeretüket évtizedkre előre, stratégiailag akarták megalapozni. Ezeket a változásokat az iskolai oktatás természetesen lassan követte, mint ahogy a másik új szereplőt, az eszperantót, a magyar nyelvoktatás Pearl Harborát is elsősorban tanfolyamokon kezdte hallgatni a nyelvtanulási kötelezettségét értéktelen papírral kiváltani igyekvő, diploma előtt álló korosztály.
Napjainkban válság van, az ún. kisebb nyelvek tanulása újra luxusnak számít. A malmöi, lisszaboni és liverpooli munkavégzés perspektívája egyszerre vesztette el a romantikus álomszerűségét és vált a magyar fiatalok jelentős része számára létszükségletté. Az angol mindent visz - kérdés, hogy ha egyszer a kisebb nyelvek újra felfutnak, mi lesz divatos? Mi nem lepődnénk meg, ha az Európán kívüli nyelvek mindent vinnének: az arab, a török, a brazil portugál, a kínai a jövő jelentős gazdaságai lehetnek, és kulturálisan is vonzón sokszínűek - amint azt az alábbi, palotája kertjében zebrát kergető férfit bemutató kínai sláger is igazolja.
További érdekes olvasmány: Vágó Irén: Az idegennyelv-oktatás fő tendenciái a 80-as és 90-es években
